„A babajelekkel Down-szindrómás kislányom, Szirka születése után ismerkedtem meg. A nemzetközi szakirodalom szerint a jelek használata segíti a kommunikáció és a beszéd fejlődését is, a Down-szindrómások pedig hatékonyabban dolgozzák fel a vizuális ingereket, mint a hallott beszédet, így nem volt kérdés, hogy mi is megtanulunk néhány jelet. A babajeleknek köszönhetjük, hogy Szirka egy éves korában jutott el az első kétszavas mondatáig, amikor a virág és a sírás jelét kombinálva hívta fel rá a figyelmem, hogy új kis barátja, Virág sír.

A babajelek szervesen beilleszthetők abba a nevelési stílusba, amelyet ma kötődő nevelésként emlegetnek, és amelyben elsődleges fontosságú a szülő és gyerek egymásra figyelő kapcsolata, kommunikációja: a gyerek jelzéseire születésétől fogva adekvátan reagálva olyan környezetet tudunk biztosítani számára, amelyben optimálisan fejlődhet. A babajelekkel ezt a korai kommunikációt is hatékonyabbá tehetjük, ami az érzelmi és a kognitív fejlődés szempontjából is előnyös lehet.

Sokan még mindig tartanak attól, hogy a jelelés a beszéd fejlődésének útjába állhat, holott számos bizonyíték van már ennek ellenkezőjére, és Down-szindrómás gyerekekkel is sok jó tapasztalat gyűlt össze. A jelek nem helyettesítik a hangzó beszédet, hanem kiegészítik azt, támogatva a hallási emlékezet hiányosságának ellensúlyozását. A babajelek egyszerűsége pedig azokat a nehézségeket segít áthidalni, amiket a hipotón szájizomzat és az anatómiai eltérések gördítenek a beszédfejlődés útjába. A Down-szindrómás gyerekeknél a beszédprodukció lassú fejlődése különösen indokolttá teszi, hogy a kommunikációt a kezdeti időszakban jelekkel támogassuk.

Szirka most nyolc éves, a jeleket már évek óta nem használjuk. Nincs rájuk szükség: gazdag szókinccsel, kreatív nyelvhasználattal, ügyesen beszél.”